Levegő – Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (2017)
Újra elindultunk úti célunk felé. Én, S. és J.
Ismétlődő pályák után, így hármasban, újra és újra. Hatalmas körök vártak ránk
az összeakadó nyomokban, mögöttünk az újabb indulásra kész tagok. Arcuk körökre
tehető és körökkel rajzolható vonalát őrzik azokban a tárolókban, ami ennek a
folyamatosan mozgásban tartott vállalkozásnak is rögzíti a helyét. A hely rövid
ideig látogatható, ez pedig számunkra a legtöbb esetben váratlan indulásokkal
jár, távoli kitérőkre küldve minket, vagyis rajtam kívül S.-t és J.-t is.
Hárman vagyunk újra. Így rögzül egy elmével felfoghatatlan szerkezetű
berendezésben az az idő, ami helyként már az egyik kör bejárható tereit is
jelenti számunkra, kijelölve azt a szakaszt, amiben együtt lehetünk, és amikor
az indulásunk, így hármasban: S.-sel, J.-vel és velem, újra meg kell történjen.
Rengeteg utazás a városban. Minden reggel. Újra kinyomott ébresztő. Csend és
sötétség. A mozdulatlanság munkája újra megkerült. Hazaértünk. Nem ellenkeztünk.
Az ismétlés.
Újra együtt voltunk: én, S. és J. Az intézmény kapuit kinyitották. Első kitérőnk egy irattárba vezetett a harmadik emeleten, egészen hátul, a nyugati oldalon, ahonnan a város mögötti vulkanikus, erdős hegységek felé folytatódó utakra nyílt kilátás. Mi nem mentünk tovább, pedig a hegyek árnyéka vonzó lehetőséget kínált elkeveredni: a homállyal. Nekünk maradt az irodaház a lapos lépcsőkkel és megszerkesztett kanyarokkal. Az ablakokon túli világ zöldes színeit itt mindig halványan idézte a falak és ajtók máza. Az üvegtermészetű jövő bejárhatatlan képei ennek a térnek oszlopai. Törékeny közös képzeletünkben rendszeresen átsuhanunk a napfényes folyosók végén, ezeken a hatalmas, poros üvegablakokon, hogy valami levegőhöz hasonlóvá váljunk. Kivehetetlen, homályos körvonalú alakokká, egyszerre: egy időben a város és az erdő helyén. Ilyenkor én, S. és J. azt is gondolhatjuk a bizonytalanság külső és belső járataiban, hogy szárnyaink nőttek. Ezekben az elképzelésekben nem változott sok minden azóta sem. Nem is változhat, ha az a pillanat valóban olyan sokáig tart, ahogyan egykor mindannyian sejthettük. Egyetlen közös véglegesség szerint. Megfigyeltük, hogy ahol vártak ránk, oda újra és újra ennek a másíthatatlanságnak időtlen megközelítésével érkeztünk. Én, S. és J. Mindeközben arra is számítanunk kellett, hogy már éppen befordultunk arra a helyre, ahol vártak ránk. Ez egy félköríves kanyarral az újabb folyosón világossá is vált számunkra. Egy eddig zárt ajtóból kilépő nyakkendős hivatalnok nem tudta, milyen utakat rajzoltunk fel itt, az ő saját munkahelyén, egymás számára. Ezen a helyen ezt nem lehetett megfogalmaznia még neki sem, akiről akkor még nem tudtuk, hogy a hatóság egyik fedett összekötője a fejlesztőrészleghez.
A többiek, S. és J. az erősödő visszacsatolások ellenére nem tudhatták, de aznap roppant rosszul éreztem magam. Fájt és szúrt a mellem is, az előérzetek alattomos tüskéit növesztve szívem mellett, ahogy S. mondta később cinikusan, hamis szentimentalizmussal, hogy testileg legközelebb jobban felkészülhessek a megfelelő csillapítókkal és ruházattal, miközben ő a kitalált karaktereivel szórakoztathatja tovább magát és a többieket. Volt köztük több nyakkendős is. Sajnos azokban a fájdalmas gyengélkedéseimben ez a kis mulatság elmaradt és ezért akkor semmi nem tudott megnyugtatni. Délre már a hasamban is szúrást éreztem, miközben attól féltem, hogy ez az egész még órákig el fog tartani. Szerettem volna erősnek látszani, ezért amennyire lehetett visszatartottam a fájdalmaim önkéntelen kifejezését, merev testtartást és összeszorított fogakat erőltetve testemre a sírás helyett. Nem lettem jobban, miközben csodáltam a kísérőnk fesztelen nyavalyáskodását. A nyakkendős ugyanis rengeteget köhögött, miközben a kulcsaival babrált. Rontja a levegőt és mintha kigúnyolná erőfeszítéseimet. Viszont nélküle nem tudnánk hozzáférni egy aktához, ami segíthet jobban megérteni, mit is találtunk akkor az oroszoknál. Vagyis mit találtak a többiek amíg én a nyomukban voltam. A kérdések ide hoztak vissza minket, ahonnan korábbi feladataink miatt elindultunk, miközben a válaszok egy szűkülő buborékba zártak. Süllyedtünk, bizonytalan sejtésekkel bekerítve. A mélység pedig lenyeli vendégeit. Egyik gyomrából a másikba kerültünk. Vég nélkül táplálékként ismert fel, egyre csillapíthatatlanabb étvággyal, a jóllakottság lecsendesedést eredményező jelei nélkül, a megtöltöttség elérhetetlenségével. A zuhanás kitartott és nagyon is megszervezettnek tűnő pillanata ez ebben a környezetben.
Egymás képmutató szórakoztatásaként én S. és J. még az alsóbb szinteken épp a politikai módosításokról beszélgettünk. Tét nélküli kikapcsolódás volt ez számunkra az átfogóbb területek ismeretében, a megmásíthatatlan süllyedés köreinek megkezdésekor. A válság a mélyből gyorsan a piramis csúcsai felé tört. Az akkori geopolitikai valóság viszont nagyon is húsbavágó változásokat hozott döntéshozóink hálózatában és az eddig megírt, de még élő forgatókönyvekben. Sok-sok fejezet átírását rendelte el a titkárság. Ezekkel persze mi nem foglalkozhattunk azon a szinten, amin lehetőségünk lett volna.
Mikor épp felfelé tartottunk a lépcsőházban, ezek az egyre inkább elszaporodó megbeszélések és különböző olvasataik jártak a fejünkben. Nem lehetett azokban a viszonylag békés időkben sem megszabadulni attól az iránytól, hogy mindenben kompetitív értelmű jelentést lássanak. Ez volt az a törekvés, amivel a fogalmi tér legabszurdabb ellentmondásainak működtetésével lehetett csak levegőhöz jutni. A rejtve létező szereplők is igen hosszú köröket futottak, amíg meg nem cáfolták láncra fűzhetőségüket, de addigra már gyakran késő volt, az eszköz célszerűsége hurkokat hozott létre: a komplexitás növelésének szabad megválasztásával és az így ionizált jelek megteremtésével különös lényeket hívtak különös életre, szakaszos valóságokat, olyan megkívánt szerepeket, amik már fegyverként is bevethetőek lettek. Megfigyelhettük a létezésük folytonosságát megszakító, majd öntevékeny módon ciklikusan újraorganizálódó szerkezeteket. Munkavégzésük azon az erőn alapult, ami nem minden pillanatban csatornázható be, hanem csak azokban, ami a konstrukció megalkotója által definiált a teljes t ciklus során. Ezek után előre megírt, szükségszerű ütemezés kérdése volt a valódi szereplők valódi döntéseinek a meghatározása is a környezet erőforrásainak a másodperc törtrészéig ellenőrzött számaival, ami a hozzáférhetőség idővonalakon történő szabad elosztásával valósította meg az átfogó felügyeletet. Az új projekciók mentén felszabaduló erőszak fájdalmas és zsibbasztó erőtérként töltötte ki azokat az álmos téli hónapokat, amiért sokkal éberebbé váltak még a korábban könnyelműbb kollégák is. A figyelők befogadtak új információkat is, amire korábban nem volt példa, mert nem volt hozzá kapacitás, miközben pontosan érzékelhető volt, hogy ezek átfogó feldolgozása és értelmezése továbbra is egy érvénytelen és védhetetlen tevékenység marad, vagyis tökéletesen kivitelezhetetlen ebben a megváltozott környezetben. Ennek ellenére sok közvetítő mégis megpróbálta lehozni ezt a képtelen és sötét elvet a szervezeti síkra, a berendezkedés gyakorlati szintjére. Egyszer sem sikerült. Az áldozatok száma viszont aktuálisan és virtuálisan is rendkívül magas volt. Ami maradt, az a lassú hanyatlás, S. képével az élet visszahúzódása a hegyek magas gerincéről a kicsi és meleg pocsolyákba. Válságaink negatív piramisa. Ezt az egész folyamatot persze csak kevesen értelmezték olyan univerzális jelnek, ami mindig mindenhol egy dolgot jelent. Tengely nélküliség. A kölcsönös gátlás hiánya. A gond egyszerűen az volt, hogy ezt lehetetlennek bizonyult kommunikálni. A legtöbben, a szövetséggel az élen megelégedtek azzal a logikailag és emberileg is tarthatatlan törekvéssel, hogy a jelenségeket sajátosan átpolarizált fénytörésben láttasson. Ez a valóság megragadására, megfejtésére tett hamis célkitűzés valójában csak a valóság elragadására, kifosztására volt képes, még a legtehetségesebbek összefogásával is. A különböző szereplők a polarizáltságnak különböző szintű kibontásával fárasztották egymást, vagy pumpálták fel képzelt társaik önbizalmát az együttműködés látszatáért. Pedig a Három szintjén ezt nem lehetne így csinálni. A dinamika előrejelezhetetlen volt, és az is maradt, amíg véget nem ért teljesen. Azóta nem találkoztam a mellém rendelt tagokkal. Ahogy lassan lépegettünk felfelé a lépcsőn, ezek a találkozások egyre jobban elkerülhetővé váltak. Ekkor még nem dőlt el, hogy ez meddig marad így, vagy meddig érdemes így maradnia. Még az épület is egészen lakatlannak tűnt. Sokak szerint azt sem lehetett tudni, hogy aktuálisan egy ilyen állapotban maradtunk e valójában is. A számolást ez már nem is igazán befolyásolta. A lépcsőfokok persze megszámlálatlanul kerültek mögénk és ugyanabban a pillanatban elénk is. Magasra indultuk el, az épületben pedig nem működött a lift. Anomáliák. Valaki tegnap szándékosan kárt tett benne. Azokban az órákban nem volt szabad hozzáférés bármelyik emelethez, még a lépcsők felől sem. Most ezek a szintek jártak a fejünkben, miközben valaki súlyos kulcsokkal babrált a távolban, aminek visszhangzó csörgése behatolt a lépcsőház kígyózó magányába is.
Az előcsarnokban figyelmeztettek is minket a várható fennakadásokra és a zárt szintekre. Az ajtók megrekedtek a mozdulatlanság konzerváló mezőiben. Ebben az elrendezésben a zárak mechanikája különösen élesen csengett. A kulcsok már dolgoztak, a hangok terjedtek. A mintázatok felismerhetővé váltak.
Ez a fémes zaj ugyanis ugyanaz a fémes zaj volt, amit az otthoni bejárati ajtóm produkál a saját kulcsaimmal. Vagy persze csak a kísérteties utánzata az ismerős hangoknak. Ez képtelenségnek tűnhet, mégis annyira közeli megfelelést éreztem, mintha az épület szándékosan leutánozta volna saját lakásom hangjainak ezt az egyedi csörgését. Megdöbbentett annak a lehetősége, hogy az ilyen élményszerű azonosságnak nem csupán a saját érzékelésem korlátai adhatnak valóságalapot, hanem az a technológiai kapacitás is, amivel lehetővé válhat saját otthonomnak az ekkora léptékben megvalósuló áthelyezése, vagyis pontos lemásolása. A projekcióimmal is számolni kellett.
Hamar az a megérzésem támadt, hogy félre vagyok vezetve, és nem úgy, ahogyan ebben máskor a saját érzékszerveim vezetnek félre, mert megbízhatatlanok, és amit ki is használhatnának. De nem volt időm akkor helyre tenni magamban és a külső világban ezt a szokatlanul erős elbizonytalanodást. Még akkor is azon töprengtem, amit a többiek a fullasztó előcsarnokban adtak elő a konferenciatermek bejáratainál elhaladva. J. ugyanis hirtelen berohant az egyik előadóba, ahonnan pár percig elő sem jött. Mi ettől függetlenül továbbhaladtunk az épület belseje felé. Én és S.
J. váratlanul bukkant elő később a homályos folyosón egy apróbb ajtó mögül, ami az óriási auditórium megannyi kijáratának egyik ritkán és csak kevesek által használt egérútja lehetett. A kezében egy papírlapot lobogtatott. Mintha újra feltámadt volna a szél.
„Ezt a programot fel kell vinnem megmutatni az emberünknek is. Itt találtam a faliújságon. Meg kell tudjam, hogyan sikerült ezt kivitelezniük.”
„De ez már egy több éves…”
„Meg sajnos erre most nem is igazán érünk rá…”
„Késő, most már nem ragaszthatom vissza a falra.”
Miután biztonságba helyezte a többi irat mellé, J. útközben elmagyarázta nekem is, hogy ez neki miért olyan fontos és hogyan is kapcsolódik a közös munkához, ami hamarosan kölcsönösen előnyös lesz mindhármunknak. Pedig első hallásra semmi köze nem volt a másolási naplózáshoz, az átcsoportosított percek könyveléséhez és a többi archivált adathoz, amiért idejöttünk.
Az a programsorozat egy akkor jelentős technológiai újításhoz kapcsolódott, amit később a légibiztonság-technikában és repülésvédelemben használtak az automatizálás és a kognitív szimulációk erőforrásigényes területén. Gyorsan fejlődtek előrejelzési hipotéziseik és működő modelljeik az időjárás-leírórendszer komplex környezeti kihívásaiban és így hamar a döntés-előkészítésben is egy megbízható tényezővé alakultak. Kellemetlen módon viszont éppen az újító eredményeket követően vált még szélsőségesebbé az a légköri környezet, aminek kihívásaira volt hivatott válaszolni ez az érzékeny, öntanító áramlástani kormánymű, de főleg forgalomirányító, aminek döntéshozatali statisztikái emiatt jelentősen leromlottak. A megoldás vagy egy újabb fejlesztési lépcsőfok és kapacitásnövelés, vagy egy újra sokkal nyugodtabb környezeti, légköri állapot elérése lett volna. A közlekedés jövője ilyen szinten viszont nem érintett minket. Ide is még egy ezeknél sokkal egyszerűbb és elérhetőbb eszközzel érkeztünk. Én konkrétan leginkább gyalog, ami miatt hamar visszatalált hozzám szokásos problémám, növekvő étvágyam is. Valószínűleg emiatt tűnt föl elég hamar a porta mellett az a büfé, ahová rögtön be is tértem valami harapnivalóért, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk úti célunkhoz. A többiek ekkor viszont még nem voltak éhesek, és J. ekkor még nem találta meg a papírt sem. Jelentőségteljesen unott arccal mégis követett a szűk helyiségbe S.-sel, ahol aztán fintorogva néztek körbe a terepviszonyoktól. A fények sokkal hidegebbek voltak és nagyon hangosan zúgott az üdítőket hűtő gép. Lefoglalt, miért is van bekapcsolva, ha teljesen üres. A ragacsos, mézszínű kosz a megannyi figyelmetlenséget, megszokást és a kapkodó fogyasztás következményeit dokumentálta. Mindenesetre örültem, hogy volt valami szilárd táplálékuk is ebben a lyukban, ami képes volt vonzani. A hűtőgép távoli repülő hangjaként duruzsolt, miközben elkértem második reggelim és fizettem. Az üzemanyaggal így nem lesz gond: gondoltam egy kicsit még akkor tovább is fennmaradhatunk így a levegőben; és máris irány kifutópályánk, a lépcsőház. Evés közben viszont egyre szűkebbnek éreztem ezt a földszinti falatozót itt a bejárat mellett. Belső órám szerint már nagyon késő volt, úgy tűnt órák óta talpon vagyok, pedig a valóságban pillanatok alatt végeztem az ébredés után azokkal a teendőkkel, amik idevezettek. Ez az idő nem megszerkeszthető. Ráadásul még ki is maradt pár szükséges lépés otthon a reggeli rutinból, ezért az első utam valójában még csak nem is a büfébe, hanem a legközelebbi illemhelyiségbe vezetett ebben a hatalmas irodaházban. Mi voltunk azok, én, S. és J., akiknek még erre is futotta az időkeretből, és ezen tényleg nagyon csodálkoztam. A többiekre arrafelé nem számíthattam, ami egyszerre okozott bennem szorongást és valami nagyon mélyen megnyugtató érzést: egyedül lehettem pár pillanatig. A kékre csempézett és roppant szűk kabinban csak a légcserélő alacsony fekvésű moraja szólt megállás nélkül saját fel-feltörő sóhajaim mellé. Kivattázott visszhangok vettek körül. Mint felszálló repülők a viharos kifutópályán, egy ablak mögül hallgatva. „Egy guruló tojás sercegéseiből jöttem arra a világra, ahol csak a tojáson belül fényes a helyzet.” Ezt írták az ajtóra. Megtámaszkodtam meszes belső falain és nagyon távolra kerültem. A többiektől is. S. és J., most egy-egy másik tojás, már begördültek a gépek elé. Nálam még csempeszilánkok és gyanús fonaldarabkák hevertek a sarokban.
Elszédültem. Roppant kellemetlen. Rosszullétemet a gyomorsav csak tovább erősítette. Elképzelni sem tudtam, hol lehet itt valamit még reggelizni. Úgy tűnt nem is fogok tudni felállni többé a kagylóról. Kétségbeesésemben lehajtottam a fejem mélyen a lábaim közé, amivel persze minden csak rosszabb lett. Zuhanásba kezdtem, majd leszállópályák építésébe. Közben végig olyan érzésem volt, mintha valaki kergetne, fogócskázna velem. Furcsa hálók, madarat kergető, láthatatlan idegenek. Egyből beugrott, hogy a portás szemében micsoda vadság csillogott, miután erőltetett vigyorral átnyújtotta nekünk a vendégkártyákat. Talán tényleg a vadászösztön volt. Sajnos elmulasztottam tájékoztatást kérni tőle a legközelebbi mosdókat illetően, ezért egyre türelmetlenebbül keringtem az átláthatatlanul nyíló folyosók és aulák szövedékében. Űzöttségem kettős alapokra helyezkedett, amennyiben magamban szétválasztottam az anyagcserém működését a különös képű portás fenyegető tekintetétől, de még így is nehéz volt viselni a helyzetet. Akkor még nem tudtam, hogy legújabb terheimet nehezebb lesz ledobni, mint a mai napra előre beírt fordulatokat megoldani. Ez az épület egy élő labirintus volt azokban a percekben. A szörnyeteg pedig már ősidők óta bent lehetett. A felismerés miatt egyből elveszítettem a visszavezető fonalakat a többiekhez és a bejárati kapuhoz, ami ettől kezdve már csak bejárat lehetett, mivel ezekben a percekben szűnt meg olyan kapunak lenni, amit kijáratnak is hívhatunk. Rohanó tempóra váltottam, hogy időben megtaláljam a szükséges ajtót, de még csak a megfelelő folyosót se sikerült elkapnom. Sehol egy jelzés, eligazítás, viszont mindenhol a vigyázó szárnyakként meglapuló félig nyílt ajtók, ahol klónozott irodahelyiségeket láttam kétségbeesett kutatásom közben. Bent pedig asztalok, rajta a dossziékkal. A repüléstechnika aktuális csúcsai és a mi naplózási anyagaink is ott heverhettek ezekkel a hol könnyen, hol nehezebben mozgatható szárnyakkal fedett termekben, a sokszorosan fedezett fiókjaikban, az ismeretlen számú mappákban. Könnyű lepel. És mi pontosan ezért jöttünk. Fellibbenteni.
A szárnyak itt rendkívül gyakoriak. Még a dokumentumok is szárnyas démonokká alakultak, lerántani minket. Én pedig mindent elrontottam. Többé nem segített nekünk a mappáknak és titkoknak ez a hatalmas tárháza. Menekülni kezdtem előlük.
Ezek után képtelen voltam lerázni őket. A kapuk kinyíltak az egyik irányba. Minden forduló után hallottam összetéveszthetetlen hangjukat. Mélyről morajló éhség zúgása. A kulcszörgés az ajtókban, a papírok a fiókok mélyétől a magas falakig. Elhagyott üregek felől a szakállas portás baljós vigyorát rajzolta fel a következő ajtó táblájának emberi alakja. Felismertem, de újra idegen lett, mielőtt megnevezhettem volna. Majd újra csend és üresség: a lépcsőforduló. Egy másik emelet. Újra kulcszörgés. Összetéveszthetetlen. Egyre feljebb lehetett így jutni. Egyre messzebb attól a borzasztó földszinttől, a régi kapuktól, ahol annyi borzalmat kellett átélnem. A nyakamba került. Az épület álcákkal, barátságtalanul fogadott, de hát nekem is megvoltak ezzel az egésszel a rejtett céljaim, amiről még nem írhattam jelentést. Kettős titok kavarodott össze kergetőzve ebben a pillanatban, amiben egy rövid levél, aprócska üzenet van számomra megőrizve az egésznek a közepén, vagyis talán a tetején. A legfelsőbb szinteken. A legeslegbelsőbb rétegen belül. A labirintus narratíva minden jel szerint működésbe lépett, ebben pedig egy előre nem meghatározható helyen valami fontos dolog található a leírások szerint. Azt is tudtuk, én, S. és J., hogy ennek a dolognak a felügyeletére egy nagyon körültekintő, nagy tudású és megbízható őrt rendeltek ki, aki csak a megfelelő illetőnek adhatta át a kulcsokat. Ekkor már tudtam, hogy ennek a figurának, vagy egyik alkalmazottjának a bejáratnál kellett lennie. Várakozón.
Kénytelen voltam kapkodva feltenni a napszemüvegem. Ez a szint fényesebb volt, mint amilyenre számítottam, én pedig rosszul irányítottam az anyagot. Az ablakok hatalmas felületen engedték át a napsugarakat. A távoli hegység csalogató függönye azokon keresztül pedig csak egy elérhetetlen álom kelléke. Az égen a repülőgépek keresztjei ekkor fényesebbek, mint az elszórt felhők tejfehér palotái, mint az irodaépületek tucatszám tömbjei.
Ilyen magasan üldözőm már nem tudott madarászni. Egyre gyorsabban feleztem a legátfogóbb időket. Ez pedig láthatóan a portást is zavarta, mikor a tekintetünk találkozott, miután - a többieket megelőzve - beléptem az épületbe. A figura, aki egész nap itt fog üldögélni legalul, miközben a vállaira nehezedik az egész épület, az a sok-sok emelet, és a zárható ajtók minden kulcsa, titkaik, tárgyalóik és szertartásaik nyitja.
Bizonyos szempontból valóban egy központi figura, a „kulcsember”, akitől azonnal búcsút kell venni, és akitől mégis lehetetlen elszakadni, amíg valaki belül van. Én pedig meggondolatlanul beléptem, miután kutatásom holtpontra jutott és miután eddig a pontig nem találtam semmit.
A helyzet itt merőben más lett. Pillanatok kérdése volt az egész. A számomra fontos kulcsot butaság lenne a részükről ezen a portán tartaniuk, gondoltam. Tudtam, mit keresek, láttam már előtte is az alakját. Pontatlanul visszaidézhető jelzések. Az üveg és a torzonborz őrző mögötti fal láthatóvá tette minden kincsét. Másodperceim voltak a belépést követően a pontosításra, hogy felismerjem kutatásom tárgyát és a megfelelő szöget, ami majd el is vezet úti célomhoz. Mielőtt a szabad belépésemet és mozgásomat jelentő vendégkártyát megkaptam, még alkalmam volt arra is, hogy alaposan szemügyre vegyem ezt a túlvilági figurát, aki egész nap itt gubbaszt, és akin annyi minden múlik. Az alsó szinteken belépők őreinek legtöbb eszközével rendelkezett. Felettesei, eltökélt segítői felkészítették azokkal a tulajdonságokkal, amikre feltétlenül szüksége volt. Akadozó járással a hátsó falakhoz ment matatni. Az edényszerű épülettestnek, a feltölthetetlen érccsontváznak mozgatója. Volt benne valami, ami a régi tudás formájaként jelentkezett, ami még figyelt a megkövesedett, valaha ember formájú elhalt burkok alól.
És a szárnyak, amik körülvették. Ó, letűnt árnyak. S. zárt szemekkel is kivehette őket. Nem kettő volt. Megannyi apró hírnök egy számukra felfoghatatlan magasság körül. Kiszámíthatatlanok, mégis megismerhetőek. Az érckalitka nem nekik épült, mégis benne vannak közülük azok, akik így határoztak. Ezt persze minden alkalommal feljegyzi a naplójába. Folyamatosan írja pontos, egzakt számokkal az érkezés idejét, és amit még el tud csípni az épület számára. Rólam is készített írásos nyomokat. Az én szárnyaimat nem láthatta, az övéi viszont messziről feltűntek, miközben a papírokkal és tollakkal babrált. Megfigyeltem minden apró részletét. A tollak lilás feketeségét. A csíkok sárgáját a tövek közelében, és a vigyort a képén, miután átnyújtotta a vendégkártyám, ezt az elkerülhetetlen gyűrűzést, ami kitörölhetetlenül bilincselt ebbe az ornitológiai alvilágba, ahol a magasban ritkább a levegő.
Máshol pedig súlyos. A földszinti előadóterem a zsibongás tébolyult csarnoka. Majd a kantin, az intrikák és a megalázó történetek emésztőcsatornáit követve. Folyosók, minden ütközésünk fájdalmával. Az irodák, izzadságszagú sálakkal kiakasztott fejek sávjai. Kabátok savanyú mocska, megszáradt tejszín egy monitor előtt. Selymek, fordítások. Törött koponyák papírszagú dióbele sűríti a levegőt. Harapható változatok. Parancsok, nedves eufória a sarokban. Hirdetmények. Gőg, hozzáállás eldobható eszközökből. A kávézások édeskés kipárolgása a szekrények mögül. Folyamatosan öreg levegőt hoz a fejek felett áramló csatornák és üregek szele. Száműzött tüzek égnek a noteszek firkálmányain. Fakuló magazinok a pultok napfényes terítékein. Elhagyott névjegykártya: a radiátor mögötti pókháló birodalom fedele. Linóleum és csúszásgátló küzdelme a lépések ár-apály jelensége során. Medreket vájó bőrtalpak és magas sarkú cipők egy sosemvolt óceán felé. Gipszkarton és acél-rés szakadék. A biztosítékok pozíciókba merevedése. Fészkek a polcon. Üreges koponyák aprócska lakói járkálnak ki-be a megszelídíthetetlen szereplők ezerarcú megjelenése és a felejtés halálos kemencéi közt. A tárgyalók precíz obszervatóriumok lennének, ahonnan a távoli kikötők időjárási viszonyait is próbálják előre megismerni. Határozatképtelen tükrök a szomszédos mosdókban. Megpróbálták megírni is. Mögöttük raktárak a konzervált világokkal és a kapcsolószekrények. „Egyes, kettes, hármas.” A jeles megfejtés az, hogy az épület munkájával képesek vagyunk javítani a helyzetünkön.
És ugye még egy könyvtár az archívum mellett, valódi úti célom, egy eldugott kis udvara a kevés számban megmaradt történelmi kerteknek. A legeslegszebb! Körbe-körbe a rengeteg történettel és a szám nélküli meg számozott betűkkel.
Rendesen el lehet tévedni errefelé. Erre időben jöttem rá. Mégis ott van valahol pontos tervrajzom a kulcshoz, és a kulcsom a lifthez. A lifthez és egy keskeny lépcsőházhoz az alsó szintek irányába, a gépházon, kazánokon is túl, ahol a csatornák zaja elhalt denevérszárnyak zörgéseként érheti csak el a vendéget. A kijárathoz vezető utam. Túl azon az emberen. Ahol jeleztem, hogy indulnék.
Újra együtt voltunk: én, S. és J. Az intézmény kapuit kinyitották. Első kitérőnk egy irattárba vezetett a harmadik emeleten, egészen hátul, a nyugati oldalon, ahonnan a város mögötti vulkanikus, erdős hegységek felé folytatódó utakra nyílt kilátás. Mi nem mentünk tovább, pedig a hegyek árnyéka vonzó lehetőséget kínált elkeveredni: a homállyal. Nekünk maradt az irodaház a lapos lépcsőkkel és megszerkesztett kanyarokkal. Az ablakokon túli világ zöldes színeit itt mindig halványan idézte a falak és ajtók máza. Az üvegtermészetű jövő bejárhatatlan képei ennek a térnek oszlopai. Törékeny közös képzeletünkben rendszeresen átsuhanunk a napfényes folyosók végén, ezeken a hatalmas, poros üvegablakokon, hogy valami levegőhöz hasonlóvá váljunk. Kivehetetlen, homályos körvonalú alakokká, egyszerre: egy időben a város és az erdő helyén. Ilyenkor én, S. és J. azt is gondolhatjuk a bizonytalanság külső és belső járataiban, hogy szárnyaink nőttek. Ezekben az elképzelésekben nem változott sok minden azóta sem. Nem is változhat, ha az a pillanat valóban olyan sokáig tart, ahogyan egykor mindannyian sejthettük. Egyetlen közös véglegesség szerint. Megfigyeltük, hogy ahol vártak ránk, oda újra és újra ennek a másíthatatlanságnak időtlen megközelítésével érkeztünk. Én, S. és J. Mindeközben arra is számítanunk kellett, hogy már éppen befordultunk arra a helyre, ahol vártak ránk. Ez egy félköríves kanyarral az újabb folyosón világossá is vált számunkra. Egy eddig zárt ajtóból kilépő nyakkendős hivatalnok nem tudta, milyen utakat rajzoltunk fel itt, az ő saját munkahelyén, egymás számára. Ezen a helyen ezt nem lehetett megfogalmaznia még neki sem, akiről akkor még nem tudtuk, hogy a hatóság egyik fedett összekötője a fejlesztőrészleghez.
A többiek, S. és J. az erősödő visszacsatolások ellenére nem tudhatták, de aznap roppant rosszul éreztem magam. Fájt és szúrt a mellem is, az előérzetek alattomos tüskéit növesztve szívem mellett, ahogy S. mondta később cinikusan, hamis szentimentalizmussal, hogy testileg legközelebb jobban felkészülhessek a megfelelő csillapítókkal és ruházattal, miközben ő a kitalált karaktereivel szórakoztathatja tovább magát és a többieket. Volt köztük több nyakkendős is. Sajnos azokban a fájdalmas gyengélkedéseimben ez a kis mulatság elmaradt és ezért akkor semmi nem tudott megnyugtatni. Délre már a hasamban is szúrást éreztem, miközben attól féltem, hogy ez az egész még órákig el fog tartani. Szerettem volna erősnek látszani, ezért amennyire lehetett visszatartottam a fájdalmaim önkéntelen kifejezését, merev testtartást és összeszorított fogakat erőltetve testemre a sírás helyett. Nem lettem jobban, miközben csodáltam a kísérőnk fesztelen nyavalyáskodását. A nyakkendős ugyanis rengeteget köhögött, miközben a kulcsaival babrált. Rontja a levegőt és mintha kigúnyolná erőfeszítéseimet. Viszont nélküle nem tudnánk hozzáférni egy aktához, ami segíthet jobban megérteni, mit is találtunk akkor az oroszoknál. Vagyis mit találtak a többiek amíg én a nyomukban voltam. A kérdések ide hoztak vissza minket, ahonnan korábbi feladataink miatt elindultunk, miközben a válaszok egy szűkülő buborékba zártak. Süllyedtünk, bizonytalan sejtésekkel bekerítve. A mélység pedig lenyeli vendégeit. Egyik gyomrából a másikba kerültünk. Vég nélkül táplálékként ismert fel, egyre csillapíthatatlanabb étvággyal, a jóllakottság lecsendesedést eredményező jelei nélkül, a megtöltöttség elérhetetlenségével. A zuhanás kitartott és nagyon is megszervezettnek tűnő pillanata ez ebben a környezetben.
Egymás képmutató szórakoztatásaként én S. és J. még az alsóbb szinteken épp a politikai módosításokról beszélgettünk. Tét nélküli kikapcsolódás volt ez számunkra az átfogóbb területek ismeretében, a megmásíthatatlan süllyedés köreinek megkezdésekor. A válság a mélyből gyorsan a piramis csúcsai felé tört. Az akkori geopolitikai valóság viszont nagyon is húsbavágó változásokat hozott döntéshozóink hálózatában és az eddig megírt, de még élő forgatókönyvekben. Sok-sok fejezet átírását rendelte el a titkárság. Ezekkel persze mi nem foglalkozhattunk azon a szinten, amin lehetőségünk lett volna.
Mikor épp felfelé tartottunk a lépcsőházban, ezek az egyre inkább elszaporodó megbeszélések és különböző olvasataik jártak a fejünkben. Nem lehetett azokban a viszonylag békés időkben sem megszabadulni attól az iránytól, hogy mindenben kompetitív értelmű jelentést lássanak. Ez volt az a törekvés, amivel a fogalmi tér legabszurdabb ellentmondásainak működtetésével lehetett csak levegőhöz jutni. A rejtve létező szereplők is igen hosszú köröket futottak, amíg meg nem cáfolták láncra fűzhetőségüket, de addigra már gyakran késő volt, az eszköz célszerűsége hurkokat hozott létre: a komplexitás növelésének szabad megválasztásával és az így ionizált jelek megteremtésével különös lényeket hívtak különös életre, szakaszos valóságokat, olyan megkívánt szerepeket, amik már fegyverként is bevethetőek lettek. Megfigyelhettük a létezésük folytonosságát megszakító, majd öntevékeny módon ciklikusan újraorganizálódó szerkezeteket. Munkavégzésük azon az erőn alapult, ami nem minden pillanatban csatornázható be, hanem csak azokban, ami a konstrukció megalkotója által definiált a teljes t ciklus során. Ezek után előre megírt, szükségszerű ütemezés kérdése volt a valódi szereplők valódi döntéseinek a meghatározása is a környezet erőforrásainak a másodperc törtrészéig ellenőrzött számaival, ami a hozzáférhetőség idővonalakon történő szabad elosztásával valósította meg az átfogó felügyeletet. Az új projekciók mentén felszabaduló erőszak fájdalmas és zsibbasztó erőtérként töltötte ki azokat az álmos téli hónapokat, amiért sokkal éberebbé váltak még a korábban könnyelműbb kollégák is. A figyelők befogadtak új információkat is, amire korábban nem volt példa, mert nem volt hozzá kapacitás, miközben pontosan érzékelhető volt, hogy ezek átfogó feldolgozása és értelmezése továbbra is egy érvénytelen és védhetetlen tevékenység marad, vagyis tökéletesen kivitelezhetetlen ebben a megváltozott környezetben. Ennek ellenére sok közvetítő mégis megpróbálta lehozni ezt a képtelen és sötét elvet a szervezeti síkra, a berendezkedés gyakorlati szintjére. Egyszer sem sikerült. Az áldozatok száma viszont aktuálisan és virtuálisan is rendkívül magas volt. Ami maradt, az a lassú hanyatlás, S. képével az élet visszahúzódása a hegyek magas gerincéről a kicsi és meleg pocsolyákba. Válságaink negatív piramisa. Ezt az egész folyamatot persze csak kevesen értelmezték olyan univerzális jelnek, ami mindig mindenhol egy dolgot jelent. Tengely nélküliség. A kölcsönös gátlás hiánya. A gond egyszerűen az volt, hogy ezt lehetetlennek bizonyult kommunikálni. A legtöbben, a szövetséggel az élen megelégedtek azzal a logikailag és emberileg is tarthatatlan törekvéssel, hogy a jelenségeket sajátosan átpolarizált fénytörésben láttasson. Ez a valóság megragadására, megfejtésére tett hamis célkitűzés valójában csak a valóság elragadására, kifosztására volt képes, még a legtehetségesebbek összefogásával is. A különböző szereplők a polarizáltságnak különböző szintű kibontásával fárasztották egymást, vagy pumpálták fel képzelt társaik önbizalmát az együttműködés látszatáért. Pedig a Három szintjén ezt nem lehetne így csinálni. A dinamika előrejelezhetetlen volt, és az is maradt, amíg véget nem ért teljesen. Azóta nem találkoztam a mellém rendelt tagokkal. Ahogy lassan lépegettünk felfelé a lépcsőn, ezek a találkozások egyre jobban elkerülhetővé váltak. Ekkor még nem dőlt el, hogy ez meddig marad így, vagy meddig érdemes így maradnia. Még az épület is egészen lakatlannak tűnt. Sokak szerint azt sem lehetett tudni, hogy aktuálisan egy ilyen állapotban maradtunk e valójában is. A számolást ez már nem is igazán befolyásolta. A lépcsőfokok persze megszámlálatlanul kerültek mögénk és ugyanabban a pillanatban elénk is. Magasra indultuk el, az épületben pedig nem működött a lift. Anomáliák. Valaki tegnap szándékosan kárt tett benne. Azokban az órákban nem volt szabad hozzáférés bármelyik emelethez, még a lépcsők felől sem. Most ezek a szintek jártak a fejünkben, miközben valaki súlyos kulcsokkal babrált a távolban, aminek visszhangzó csörgése behatolt a lépcsőház kígyózó magányába is.
Az előcsarnokban figyelmeztettek is minket a várható fennakadásokra és a zárt szintekre. Az ajtók megrekedtek a mozdulatlanság konzerváló mezőiben. Ebben az elrendezésben a zárak mechanikája különösen élesen csengett. A kulcsok már dolgoztak, a hangok terjedtek. A mintázatok felismerhetővé váltak.
Ez a fémes zaj ugyanis ugyanaz a fémes zaj volt, amit az otthoni bejárati ajtóm produkál a saját kulcsaimmal. Vagy persze csak a kísérteties utánzata az ismerős hangoknak. Ez képtelenségnek tűnhet, mégis annyira közeli megfelelést éreztem, mintha az épület szándékosan leutánozta volna saját lakásom hangjainak ezt az egyedi csörgését. Megdöbbentett annak a lehetősége, hogy az ilyen élményszerű azonosságnak nem csupán a saját érzékelésem korlátai adhatnak valóságalapot, hanem az a technológiai kapacitás is, amivel lehetővé válhat saját otthonomnak az ekkora léptékben megvalósuló áthelyezése, vagyis pontos lemásolása. A projekcióimmal is számolni kellett.
Hamar az a megérzésem támadt, hogy félre vagyok vezetve, és nem úgy, ahogyan ebben máskor a saját érzékszerveim vezetnek félre, mert megbízhatatlanok, és amit ki is használhatnának. De nem volt időm akkor helyre tenni magamban és a külső világban ezt a szokatlanul erős elbizonytalanodást. Még akkor is azon töprengtem, amit a többiek a fullasztó előcsarnokban adtak elő a konferenciatermek bejáratainál elhaladva. J. ugyanis hirtelen berohant az egyik előadóba, ahonnan pár percig elő sem jött. Mi ettől függetlenül továbbhaladtunk az épület belseje felé. Én és S.
J. váratlanul bukkant elő később a homályos folyosón egy apróbb ajtó mögül, ami az óriási auditórium megannyi kijáratának egyik ritkán és csak kevesek által használt egérútja lehetett. A kezében egy papírlapot lobogtatott. Mintha újra feltámadt volna a szél.
„Ezt a programot fel kell vinnem megmutatni az emberünknek is. Itt találtam a faliújságon. Meg kell tudjam, hogyan sikerült ezt kivitelezniük.”
„De ez már egy több éves…”
„Meg sajnos erre most nem is igazán érünk rá…”
„Késő, most már nem ragaszthatom vissza a falra.”
Miután biztonságba helyezte a többi irat mellé, J. útközben elmagyarázta nekem is, hogy ez neki miért olyan fontos és hogyan is kapcsolódik a közös munkához, ami hamarosan kölcsönösen előnyös lesz mindhármunknak. Pedig első hallásra semmi köze nem volt a másolási naplózáshoz, az átcsoportosított percek könyveléséhez és a többi archivált adathoz, amiért idejöttünk.
Az a programsorozat egy akkor jelentős technológiai újításhoz kapcsolódott, amit később a légibiztonság-technikában és repülésvédelemben használtak az automatizálás és a kognitív szimulációk erőforrásigényes területén. Gyorsan fejlődtek előrejelzési hipotéziseik és működő modelljeik az időjárás-leírórendszer komplex környezeti kihívásaiban és így hamar a döntés-előkészítésben is egy megbízható tényezővé alakultak. Kellemetlen módon viszont éppen az újító eredményeket követően vált még szélsőségesebbé az a légköri környezet, aminek kihívásaira volt hivatott válaszolni ez az érzékeny, öntanító áramlástani kormánymű, de főleg forgalomirányító, aminek döntéshozatali statisztikái emiatt jelentősen leromlottak. A megoldás vagy egy újabb fejlesztési lépcsőfok és kapacitásnövelés, vagy egy újra sokkal nyugodtabb környezeti, légköri állapot elérése lett volna. A közlekedés jövője ilyen szinten viszont nem érintett minket. Ide is még egy ezeknél sokkal egyszerűbb és elérhetőbb eszközzel érkeztünk. Én konkrétan leginkább gyalog, ami miatt hamar visszatalált hozzám szokásos problémám, növekvő étvágyam is. Valószínűleg emiatt tűnt föl elég hamar a porta mellett az a büfé, ahová rögtön be is tértem valami harapnivalóért, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk úti célunkhoz. A többiek ekkor viszont még nem voltak éhesek, és J. ekkor még nem találta meg a papírt sem. Jelentőségteljesen unott arccal mégis követett a szűk helyiségbe S.-sel, ahol aztán fintorogva néztek körbe a terepviszonyoktól. A fények sokkal hidegebbek voltak és nagyon hangosan zúgott az üdítőket hűtő gép. Lefoglalt, miért is van bekapcsolva, ha teljesen üres. A ragacsos, mézszínű kosz a megannyi figyelmetlenséget, megszokást és a kapkodó fogyasztás következményeit dokumentálta. Mindenesetre örültem, hogy volt valami szilárd táplálékuk is ebben a lyukban, ami képes volt vonzani. A hűtőgép távoli repülő hangjaként duruzsolt, miközben elkértem második reggelim és fizettem. Az üzemanyaggal így nem lesz gond: gondoltam egy kicsit még akkor tovább is fennmaradhatunk így a levegőben; és máris irány kifutópályánk, a lépcsőház. Evés közben viszont egyre szűkebbnek éreztem ezt a földszinti falatozót itt a bejárat mellett. Belső órám szerint már nagyon késő volt, úgy tűnt órák óta talpon vagyok, pedig a valóságban pillanatok alatt végeztem az ébredés után azokkal a teendőkkel, amik idevezettek. Ez az idő nem megszerkeszthető. Ráadásul még ki is maradt pár szükséges lépés otthon a reggeli rutinból, ezért az első utam valójában még csak nem is a büfébe, hanem a legközelebbi illemhelyiségbe vezetett ebben a hatalmas irodaházban. Mi voltunk azok, én, S. és J., akiknek még erre is futotta az időkeretből, és ezen tényleg nagyon csodálkoztam. A többiekre arrafelé nem számíthattam, ami egyszerre okozott bennem szorongást és valami nagyon mélyen megnyugtató érzést: egyedül lehettem pár pillanatig. A kékre csempézett és roppant szűk kabinban csak a légcserélő alacsony fekvésű moraja szólt megállás nélkül saját fel-feltörő sóhajaim mellé. Kivattázott visszhangok vettek körül. Mint felszálló repülők a viharos kifutópályán, egy ablak mögül hallgatva. „Egy guruló tojás sercegéseiből jöttem arra a világra, ahol csak a tojáson belül fényes a helyzet.” Ezt írták az ajtóra. Megtámaszkodtam meszes belső falain és nagyon távolra kerültem. A többiektől is. S. és J., most egy-egy másik tojás, már begördültek a gépek elé. Nálam még csempeszilánkok és gyanús fonaldarabkák hevertek a sarokban.
Elszédültem. Roppant kellemetlen. Rosszullétemet a gyomorsav csak tovább erősítette. Elképzelni sem tudtam, hol lehet itt valamit még reggelizni. Úgy tűnt nem is fogok tudni felállni többé a kagylóról. Kétségbeesésemben lehajtottam a fejem mélyen a lábaim közé, amivel persze minden csak rosszabb lett. Zuhanásba kezdtem, majd leszállópályák építésébe. Közben végig olyan érzésem volt, mintha valaki kergetne, fogócskázna velem. Furcsa hálók, madarat kergető, láthatatlan idegenek. Egyből beugrott, hogy a portás szemében micsoda vadság csillogott, miután erőltetett vigyorral átnyújtotta nekünk a vendégkártyákat. Talán tényleg a vadászösztön volt. Sajnos elmulasztottam tájékoztatást kérni tőle a legközelebbi mosdókat illetően, ezért egyre türelmetlenebbül keringtem az átláthatatlanul nyíló folyosók és aulák szövedékében. Űzöttségem kettős alapokra helyezkedett, amennyiben magamban szétválasztottam az anyagcserém működését a különös képű portás fenyegető tekintetétől, de még így is nehéz volt viselni a helyzetet. Akkor még nem tudtam, hogy legújabb terheimet nehezebb lesz ledobni, mint a mai napra előre beírt fordulatokat megoldani. Ez az épület egy élő labirintus volt azokban a percekben. A szörnyeteg pedig már ősidők óta bent lehetett. A felismerés miatt egyből elveszítettem a visszavezető fonalakat a többiekhez és a bejárati kapuhoz, ami ettől kezdve már csak bejárat lehetett, mivel ezekben a percekben szűnt meg olyan kapunak lenni, amit kijáratnak is hívhatunk. Rohanó tempóra váltottam, hogy időben megtaláljam a szükséges ajtót, de még csak a megfelelő folyosót se sikerült elkapnom. Sehol egy jelzés, eligazítás, viszont mindenhol a vigyázó szárnyakként meglapuló félig nyílt ajtók, ahol klónozott irodahelyiségeket láttam kétségbeesett kutatásom közben. Bent pedig asztalok, rajta a dossziékkal. A repüléstechnika aktuális csúcsai és a mi naplózási anyagaink is ott heverhettek ezekkel a hol könnyen, hol nehezebben mozgatható szárnyakkal fedett termekben, a sokszorosan fedezett fiókjaikban, az ismeretlen számú mappákban. Könnyű lepel. És mi pontosan ezért jöttünk. Fellibbenteni.
A szárnyak itt rendkívül gyakoriak. Még a dokumentumok is szárnyas démonokká alakultak, lerántani minket. Én pedig mindent elrontottam. Többé nem segített nekünk a mappáknak és titkoknak ez a hatalmas tárháza. Menekülni kezdtem előlük.
Ezek után képtelen voltam lerázni őket. A kapuk kinyíltak az egyik irányba. Minden forduló után hallottam összetéveszthetetlen hangjukat. Mélyről morajló éhség zúgása. A kulcszörgés az ajtókban, a papírok a fiókok mélyétől a magas falakig. Elhagyott üregek felől a szakállas portás baljós vigyorát rajzolta fel a következő ajtó táblájának emberi alakja. Felismertem, de újra idegen lett, mielőtt megnevezhettem volna. Majd újra csend és üresség: a lépcsőforduló. Egy másik emelet. Újra kulcszörgés. Összetéveszthetetlen. Egyre feljebb lehetett így jutni. Egyre messzebb attól a borzasztó földszinttől, a régi kapuktól, ahol annyi borzalmat kellett átélnem. A nyakamba került. Az épület álcákkal, barátságtalanul fogadott, de hát nekem is megvoltak ezzel az egésszel a rejtett céljaim, amiről még nem írhattam jelentést. Kettős titok kavarodott össze kergetőzve ebben a pillanatban, amiben egy rövid levél, aprócska üzenet van számomra megőrizve az egésznek a közepén, vagyis talán a tetején. A legfelsőbb szinteken. A legeslegbelsőbb rétegen belül. A labirintus narratíva minden jel szerint működésbe lépett, ebben pedig egy előre nem meghatározható helyen valami fontos dolog található a leírások szerint. Azt is tudtuk, én, S. és J., hogy ennek a dolognak a felügyeletére egy nagyon körültekintő, nagy tudású és megbízható őrt rendeltek ki, aki csak a megfelelő illetőnek adhatta át a kulcsokat. Ekkor már tudtam, hogy ennek a figurának, vagy egyik alkalmazottjának a bejáratnál kellett lennie. Várakozón.
Kénytelen voltam kapkodva feltenni a napszemüvegem. Ez a szint fényesebb volt, mint amilyenre számítottam, én pedig rosszul irányítottam az anyagot. Az ablakok hatalmas felületen engedték át a napsugarakat. A távoli hegység csalogató függönye azokon keresztül pedig csak egy elérhetetlen álom kelléke. Az égen a repülőgépek keresztjei ekkor fényesebbek, mint az elszórt felhők tejfehér palotái, mint az irodaépületek tucatszám tömbjei.
Ilyen magasan üldözőm már nem tudott madarászni. Egyre gyorsabban feleztem a legátfogóbb időket. Ez pedig láthatóan a portást is zavarta, mikor a tekintetünk találkozott, miután - a többieket megelőzve - beléptem az épületbe. A figura, aki egész nap itt fog üldögélni legalul, miközben a vállaira nehezedik az egész épület, az a sok-sok emelet, és a zárható ajtók minden kulcsa, titkaik, tárgyalóik és szertartásaik nyitja.
Bizonyos szempontból valóban egy központi figura, a „kulcsember”, akitől azonnal búcsút kell venni, és akitől mégis lehetetlen elszakadni, amíg valaki belül van. Én pedig meggondolatlanul beléptem, miután kutatásom holtpontra jutott és miután eddig a pontig nem találtam semmit.
A helyzet itt merőben más lett. Pillanatok kérdése volt az egész. A számomra fontos kulcsot butaság lenne a részükről ezen a portán tartaniuk, gondoltam. Tudtam, mit keresek, láttam már előtte is az alakját. Pontatlanul visszaidézhető jelzések. Az üveg és a torzonborz őrző mögötti fal láthatóvá tette minden kincsét. Másodperceim voltak a belépést követően a pontosításra, hogy felismerjem kutatásom tárgyát és a megfelelő szöget, ami majd el is vezet úti célomhoz. Mielőtt a szabad belépésemet és mozgásomat jelentő vendégkártyát megkaptam, még alkalmam volt arra is, hogy alaposan szemügyre vegyem ezt a túlvilági figurát, aki egész nap itt gubbaszt, és akin annyi minden múlik. Az alsó szinteken belépők őreinek legtöbb eszközével rendelkezett. Felettesei, eltökélt segítői felkészítették azokkal a tulajdonságokkal, amikre feltétlenül szüksége volt. Akadozó járással a hátsó falakhoz ment matatni. Az edényszerű épülettestnek, a feltölthetetlen érccsontváznak mozgatója. Volt benne valami, ami a régi tudás formájaként jelentkezett, ami még figyelt a megkövesedett, valaha ember formájú elhalt burkok alól.
És a szárnyak, amik körülvették. Ó, letűnt árnyak. S. zárt szemekkel is kivehette őket. Nem kettő volt. Megannyi apró hírnök egy számukra felfoghatatlan magasság körül. Kiszámíthatatlanok, mégis megismerhetőek. Az érckalitka nem nekik épült, mégis benne vannak közülük azok, akik így határoztak. Ezt persze minden alkalommal feljegyzi a naplójába. Folyamatosan írja pontos, egzakt számokkal az érkezés idejét, és amit még el tud csípni az épület számára. Rólam is készített írásos nyomokat. Az én szárnyaimat nem láthatta, az övéi viszont messziről feltűntek, miközben a papírokkal és tollakkal babrált. Megfigyeltem minden apró részletét. A tollak lilás feketeségét. A csíkok sárgáját a tövek közelében, és a vigyort a képén, miután átnyújtotta a vendégkártyám, ezt az elkerülhetetlen gyűrűzést, ami kitörölhetetlenül bilincselt ebbe az ornitológiai alvilágba, ahol a magasban ritkább a levegő.
Máshol pedig súlyos. A földszinti előadóterem a zsibongás tébolyult csarnoka. Majd a kantin, az intrikák és a megalázó történetek emésztőcsatornáit követve. Folyosók, minden ütközésünk fájdalmával. Az irodák, izzadságszagú sálakkal kiakasztott fejek sávjai. Kabátok savanyú mocska, megszáradt tejszín egy monitor előtt. Selymek, fordítások. Törött koponyák papírszagú dióbele sűríti a levegőt. Harapható változatok. Parancsok, nedves eufória a sarokban. Hirdetmények. Gőg, hozzáállás eldobható eszközökből. A kávézások édeskés kipárolgása a szekrények mögül. Folyamatosan öreg levegőt hoz a fejek felett áramló csatornák és üregek szele. Száműzött tüzek égnek a noteszek firkálmányain. Fakuló magazinok a pultok napfényes terítékein. Elhagyott névjegykártya: a radiátor mögötti pókháló birodalom fedele. Linóleum és csúszásgátló küzdelme a lépések ár-apály jelensége során. Medreket vájó bőrtalpak és magas sarkú cipők egy sosemvolt óceán felé. Gipszkarton és acél-rés szakadék. A biztosítékok pozíciókba merevedése. Fészkek a polcon. Üreges koponyák aprócska lakói járkálnak ki-be a megszelídíthetetlen szereplők ezerarcú megjelenése és a felejtés halálos kemencéi közt. A tárgyalók precíz obszervatóriumok lennének, ahonnan a távoli kikötők időjárási viszonyait is próbálják előre megismerni. Határozatképtelen tükrök a szomszédos mosdókban. Megpróbálták megírni is. Mögöttük raktárak a konzervált világokkal és a kapcsolószekrények. „Egyes, kettes, hármas.” A jeles megfejtés az, hogy az épület munkájával képesek vagyunk javítani a helyzetünkön.
És ugye még egy könyvtár az archívum mellett, valódi úti célom, egy eldugott kis udvara a kevés számban megmaradt történelmi kerteknek. A legeslegszebb! Körbe-körbe a rengeteg történettel és a szám nélküli meg számozott betűkkel.
Rendesen el lehet tévedni errefelé. Erre időben jöttem rá. Mégis ott van valahol pontos tervrajzom a kulcshoz, és a kulcsom a lifthez. A lifthez és egy keskeny lépcsőházhoz az alsó szintek irányába, a gépházon, kazánokon is túl, ahol a csatornák zaja elhalt denevérszárnyak zörgéseként érheti csak el a vendéget. A kijárathoz vezető utam. Túl azon az emberen. Ahol jeleztem, hogy indulnék.
…
A Tejút teljesen tisztán tekinthető meg a tetőről, persze csak akkor, ha valaki képes itt az épületben tölteni az estét, hogy aztán még egy teljes napot foglalkozzon a szükséges megfigyelésekkel, amiért feltételezhetően ideérkezett. Ekkor már mások is keresni fogják. Lesznek üldözői is, de ügyes madárhoz illően elég csak elrugaszkodni a párkányról, tenni pár kört az égbolt alatt, majd visszarepülni a megfigyelési pontra. És amennyire lehetséges: emlékezni. Figyelni és előre látni. Lehívni, visszaidézni azt a szakállas figurát a küszöb és az üvegfal mögött, rögtön a bejáratnál. Kopaszodott, emlékszem, és ez talán számít. Mondott valamit a repülésről, a szárnyakról, a technológiáról. És hogy a sajátjai már réges-rég leszakadtak. A felejtésért itt kell maradnia legalul.
Elszédültem az éjszakai csillagos eget kutatva. A túl sok szereplőt végül összegyúrtam. Sok szárnyas lény maradt utána, az okos repülők és a mennyei műholdak, a tekintélyes planéták, az öreg csillagok. Középen van valami, ahonnan az idő a jövő felől határozza meg a múltat, mert csak így folyik minden kapu irányába, ahol a bejáratot még értelmetlen lenne megkülönböztetni a kijárattól, mivel az egy és ugyanaz, örökkévalóság szerint.
Mikor beléptem a felhőkarcolóba, ebbe az ismerős épületbe, rögtön szemben a portás üvegfaláról egy különösen tükröződő képet láttam a homályban. Benne láttam az írás fordított könyvtárát. Benne láthatóvá vált a fordított írás könyve, amiért egyszer régen idejöttem, és amiért most annyira jó lenne kijutni innen. Ha már nem leszek ide bezárva többé... Időben. Mikor még nem értem ide a többiekkel, kígyószemű S.-el, és égivándor J.-vel, a felismerés programjával.
Minden nap várnak rám reggel a kőlépcsőknél, hogy ne nélkülem lépjenek be. Ennyit tudok, mióta elvesztettem őket. A folyosók pora még nem őrzi lábnyomuk.
A Tejút teljesen tisztán tekinthető meg a tetőről, persze csak akkor, ha valaki képes itt az épületben tölteni az estét, hogy aztán még egy teljes napot foglalkozzon a szükséges megfigyelésekkel, amiért feltételezhetően ideérkezett. Ekkor már mások is keresni fogják. Lesznek üldözői is, de ügyes madárhoz illően elég csak elrugaszkodni a párkányról, tenni pár kört az égbolt alatt, majd visszarepülni a megfigyelési pontra. És amennyire lehetséges: emlékezni. Figyelni és előre látni. Lehívni, visszaidézni azt a szakállas figurát a küszöb és az üvegfal mögött, rögtön a bejáratnál. Kopaszodott, emlékszem, és ez talán számít. Mondott valamit a repülésről, a szárnyakról, a technológiáról. És hogy a sajátjai már réges-rég leszakadtak. A felejtésért itt kell maradnia legalul.
Elszédültem az éjszakai csillagos eget kutatva. A túl sok szereplőt végül összegyúrtam. Sok szárnyas lény maradt utána, az okos repülők és a mennyei műholdak, a tekintélyes planéták, az öreg csillagok. Középen van valami, ahonnan az idő a jövő felől határozza meg a múltat, mert csak így folyik minden kapu irányába, ahol a bejáratot még értelmetlen lenne megkülönböztetni a kijárattól, mivel az egy és ugyanaz, örökkévalóság szerint.
Mikor beléptem a felhőkarcolóba, ebbe az ismerős épületbe, rögtön szemben a portás üvegfaláról egy különösen tükröződő képet láttam a homályban. Benne láttam az írás fordított könyvtárát. Benne láthatóvá vált a fordított írás könyve, amiért egyszer régen idejöttem, és amiért most annyira jó lenne kijutni innen. Ha már nem leszek ide bezárva többé... Időben. Mikor még nem értem ide a többiekkel, kígyószemű S.-el, és égivándor J.-vel, a felismerés programjával.
Minden nap várnak rám reggel a kőlépcsőknél, hogy ne nélkülem lépjenek be. Ennyit tudok, mióta elvesztettem őket. A folyosók pora még nem őrzi lábnyomuk.
